"Tárgyaimat kedvem szerint rendezem el. Majd munkához látok, és úgy festek, mint egy gyerek. Azt akarom, hogy az én pirosam harangként zúgjon. Ha ez elsőre nem sikerül, még több pirosat vagy más színt teszek hozzá, egészen addig, amíg nem vagyok elégedett vele. Nem tartom magam intelligensebbnek, mint másokat. Nincsenek egyéni szabályaim vagy módszereim. Bárki átvizsgálhatja festékeimet, figyelhet festés közben - azt fogja tapasztalni, hogy nincsenek titkaim."
A kis Romaine Lacaux kisasszony
1864. olaj, vászon
(Cleveland Museum of Art, Cleveland)
velük szaladt még, nyurga lányok hadával,
gömbölyű, eső áztatta réteken,
szoknyája harangként bongott fémesen,
messzi-szemünk úgy látta, mintha szállna
itt léte halvány rajz, erőtlen árnyék,
ami él, a távol, fényes erdőt járja,
ott hangák hangja tűnt mesékbe zárja,
mert ezüst ott lenni, és minden játék
átnéz e percen, mint rozsdálló rácson,
mibe lelke-szárnya beakadt egészen
rétek úsznak szeme zöld tükrében,
hol várja őt az álom, könnyű sziromágyon
rózsatépő hirtelen-kezét ölébe rejti,
bentről kutatja fények tűnt varázsát,
nincs már, mi kötné lelke indulását,
az égő szirmokat csendben most leejti.
*
VálaszTörlésshizoo:
VálaszTörlésidő nem éri
legyen halvány - bár inkább ragyog szerintem,
elégedett kis fényes pillanatsziget
a tőle rabolt idő önként vállalt szünet
amíg (kis felnőtt) így ül ámuló szemünkben;
nyilván annyi ragyogását nem rejti remek
ecsetvonás sem, ahány tiszta és
ahány csibészes-pajkos arckifejezés
nem érinti e képe által a tekintetet -
átnéz e percen, rajtunk, önmagán néz
keresztül - hová csapong a kelte,
szeme zöld tükrét ki és hogy érdemelte,
nem szemünk láttára lett élet-egész;
szirmot rabolt, a figyelmünket kéri
a foglyul ejtett pillanat emelte
kötésben mégsem lett fogoly a lelke -
piros szirmát idő immár nem éri.